Az én művészeti utam: Hogyan találtam vissza a festészethez

Gyerekkorom óta mindig is ott volt bennem a művészet iránti vonzalom. Emlékszem, hogy egészen óvodáskoromban, anyukám rendszeresen leültetett vízfesteni, mert felismerte, hogy ez a tevékenység képes igazán kikapcsolni és lefoglalni. Azok a nyugodt percek az ecsettel és színekkel egyfajta flow-élményt adtak, és hamar megérzették velem az alkotás örömét.

Később, középiskolás éveimben is szívesen foglalkoztam grafikával. Bár gimnáziumba jártam, időnként részt vettem egy különálló grafikai képzésen, ahol tovább mélyíthettem a rajz és festés iránti érdeklődésemet. Mégis, ahogy eljött az idő, hogy pályát válasszak, a jogi egyetem felé fordultam. Nem vágytam éhező művész lenni, és szerettem volna olyan hivatást választani, amely az irodalom és a történelem világába is vezet. Bár senki nem várta el kifejezetten tőlem, hogy a művészet helyett inkább egy „értelmes” szakmát válasszak, mégis éreztem ezt az elvárást. Így kerültem a jogi pályára.

Az egyetemi évek során, bár szerettem a tanulást és érdekesnek találtam az egyetemi világot, hamar rájöttem, hogy a jogi szakma rideg, vitákkal teli világa nem nekem való. Nem éreztem a jogi munka izgalmát, szépségét, így egyre inkább kezdtem távolodni tőle. Ezzel együtt a művészet is egy időre eltávolodott tőlem – a festészet és a jogi végzettség számomra összeegyeztethetetlennek tűnt. Azt gondoltam, hogy egyszerűen nem fér meg egymás mellett ez a két világ.

Aztán teltek az évek, és elkezdtem újra közelíteni a művészet felé. Kezdetben portrékat rajzoltam, majd áttértem az absztrakt alkotásokra, míg végül rátaláltam arra, ami ma a művészetem központi eleme: az absztrakt tájképekre. Azóta is imádom az egyszerű színek játékát, a főmotívumokat, a fény és árnyék változásait, valamint a víz tükröződését a képeimen. Az absztrakt tájképek világában olyan természetességgel találtam meg önmagam, amit a jog soha nem tudott megadni.

Úgy érzem, hosszú utat jártam be. A festés nemcsak önkifejezés, hanem egyfajta visszatalálás ahhoz a gyermeki lelkesedéshez és nyugalomhoz, amit anyukám mellett a vízfestés adott. Ma már tudom, hogy a jog és a művészet nem egymás kizárói – épp ellenkezőleg, mindkettő egy-egy rétegét képezi annak, aki ma vagyok. A művészet számomra az az út, amelyen keresztül nemcsak a világot, hanem önmagamat is újra és újra felfedezem.